Zsigó Andrea (Sün) bemutatkozása

Kézimunkatanár

1969-ben születtem Budapesten. A szüleim sokára találtak egymásra, így nincs testvérem, kénytelen voltam a gyermek lét minden örömét egyedül kiélvezni nagyszüleim és „otthondolgozó” anyukám társaságában, akikkel egy helyen éltünk nem messze az iskolától, a Rózsadomb alján. Persze mindentudó papám is bevitorlázott néha az életünkbe, de a vele kapcsolatos élményeim főleg a hétvégi autóskirándulásokhoz kötődnek. Nagyon szeretett vezetni, bejártuk az egész országot.

Óvodás korom csak abból a szempontból érdekes, hogy tisztán emlékszem, ifjúkorom pedagógusok, illetve a zeller iránti utálata ebből az időszakból gyökerezik.

Azt hiszem a szüleim egyik legjobb döntése volt, hogy egy neves ének-zenei iskolába írattak be, ahol a zenén túl életre szólóan megtanultam csapatban dolgozni, közös művészi alkotómunkát végezni. Most is szívesen énekelnék kórusban, de egyelőre erre nincs szabad kapacitás.

Az iskolában töltött éveimet titokzatos módon belengi az az ellentét, hogy bár elég jó tanuló voltam, egyszerűen gyűlöltem tanulni. Ennek két következménye lett a későbbi életemben. Az egyik, hogy az érettségi után eszembe sem volt, hogy továbbtanuljak, boldogan mentem dolgozni, a másik, hogy mikor a saját gyermekeink beiskolázására került sor, biztosak voltunk benne, bármi áron alternatív lehetőséget fogunk keresni a számukra – így jött a Waldorf.

Sok érdekes helyen dolgoztam, lemez- és tévétársaságnál, reklámügynökségnél, és azt hiszem, elmondhatom, hogy mindenhol sokat tanulhattam, talán többet is, mintha iskolába jártam volna. Nagyon-nagyon szerettem dolgozni, valahogy csodálatosan szabadnak éltem meg a napjaimat, mint felnőtt, önálló dolgozó nő.

1998-ban házasodtunk össze férjemmel, Racsmány Bencével, ő az, aki annak idején, a hajam miatt elnevezett Sünnek. Három gyermekünk van, Boldizsár, Boriska, Janka. Ők mindhárman – mint már utaltam rá – az Óbudai Waldorf Iskolába járnak.

Hogy hogyan lettem kézimunka tanár?

Egyszer Boldizsár fiam osztálytanítója kijelentette, hogy a Waldorf szülők nagy részének az a sorsa, hogy idővel Waldorf pedagógusok lesznek. Ezt nem értettem, még dolgozott bennem a kamaszos ellenérzés: hogy képes valaki tanár lenni? Aztán sokat kísértem a gyerekeket az osztálykirándulásokon, majd lehetőségem volt főzéstant tanítani a fiam osztályában, végül meghirdették a kézimunka tanárképzést, és én megsejtettem, hogy ez az én pályám lehet. Ugyanis – kicsit visszaugorva az időben – gyermekkorom óta rengeteget kézimunkáztam. Ezt is bölcs anyukámnak köszönhettem, aki kötötte az ebet a karóhoz, tévét csak akkor nézhetek, ha valamit csinálok is közben!!! És én kötöttem, hímeztem, fűztem, festettem, miért is ne? (Közben olyan remekművek peregtek a képernyőn, mint az Onedin család és az Alfa Holdbázis.)

Tehát az alaptudás egy része megvolt, ehhez kaptam a tanárképzésen három éven keresztül antropozófiai, pedagógiai képzést. Persze a tanárképzésen minden osztályfok feladatait magunk is elkészítjük, és nekem sok új kedvencem is lett, például a babavarrás, vagy a szövés. Rudolf Steiner azt mondta, hogy a kézművességet tanítani a legjobban maguk a kézműves mesterek, mint a mély szakmai tudás birtokosai tudják, ezért a Waldorf képzés mellett magam is elsajátítottam egy mesterséget: takács, azaz vászonszövő mester lettem. 2017 végül fordulópont lett életemben, az óbudai iskola 10. osztályában tarthattam szövés epochát, és elkezdtem hospitálni, majd kézimunkatanár lettem iskolánkban, a Közép-Budai Waldorf Iskolában.

Minden reggel azzal a gondolattal lépek az épületbe, hogy tanárként megtaláltam a helyem a világban. Még a viszontagságosabb iskolai napokat is tanulságosnak látom, például megtapasztalom, hogy a befektetett energia – lehet, hogy nem pont ugyanott – de igenis kamatozik, valamint azt is, hogy léteznek sugallatok, amelyeknek érdemes hinni…

Hétköznapjaimban három gyermekünket nevelem, de sokat alkotok, leginkább az óráimhoz kapcsolódó tárgyak elkészítése foglalkoztat. A takácsmesterséget is tovább folytatva, szövőszékemen kendőket, öltözeteket szövök. Emellett évek óta tanulok festeni, jövőre pedig elkezdem a nemezkészítő képzést is, hiszen ez a tudás is jól használható majd a gyerekek között.

Összegzésképpen elmondható, hogy hosszú (de kellemes) utat bejárva, ősz fejjel végre megtapasztalhattam a tanulás és tanítás örömét is, és remélem ezt még sokáig élvezni fogom…