Az első osztályosok egy napja

Ha az ember iskolaalapításra adja fejét, hirtelen rengeteg szerepben sürög-forog, hol hivatalokban ügyintéz, hol ablakméretet mér, hol taneszközszükségletet számol. Múlt pénteken kicsit félretettük az iskolaalapító, szervező sapkákat és leendő első osztályos gyermekeink minden információra kiéhezett szüleiként ültünk le Magyarósi Rebekával, az első osztály osztálytanítójával beszélgetni arról, hogy hogyan zajlik majd az élet az első osztályban.

Az első osztályosok egy napja

A tanítás reggel 8 órakor kezdődik amikor Rebeka néni kézfogással köszönt minden gyereket az osztály ajtajában. Leülnek a gyerekek, és elhangzik a kérdés, kivel mi történt, van-e valakinek valamilyen mesélni valója. A beszélgetés végét egy dalocska jelzi, majd gyertyagyújtás mellett elmondják közösen a reggeli fohászt.

Utána következik a főoktatás, melynek kezdetét szintén egy dal jelzi a gyerekeknek, mely egész éven át húzódva, biztonságot nyújtva ismétlődik minden nap ugyanebben az időben. A főoktatás korszaktól függően különböző elemekből áll, az átkötéseket dalok, csengettyű hangja, vagy a metalofon bongása jelzi a gyermekeknek.

A főoktatás után a ritmikus rész következik, dallal kísérve teszi mindenki a jól megszokott dolgát, padot tol, széket rámol, euritmia cipőt húz vagy pisilni szalad, majd kezdődhet az átváltoztatott teremben a munka.

A főoktatást a ritmikus részt követően visszavarázsolt teremben, a közös étkezés (tízórai) zárja, a tanító és a gyerekek előveszik terítőjüket, megterítenek vele, előveszik az ételüket, italukat, majd a fohász elmondása után falatozni kezdenek.

Az első korszak a formarajz korszak, mely négy hétig tart. A gyerekek az alapvető formákkal ismerkednek meg, kijárva, lábbal rajzolva, egymás hátára írva, homoktálcába írva az ujjukkal, ecsettel festve rajzlapra, végül a füzetbe rajzolva. Nagy mozdulatokból indulva, a térben biztonságosan tájékozódva haladunk a kisebb mozgásokig, ezzel biztonságos vonalvezetést, térorientációt, és a jobb-baloldaliság egyértelmű kialakulását segítve.

A következő időszakban az írás epocha, majd a számolás epocha következik, ezek 4 hetente váltják egymást.

A főoktatás 10 óráig tart, amikor a szünet után két szakórájuk lesz, heti 2-2 német és angol nyelvóra, euritmia, kézimunka, festés óra.

A hét egyik napján, a szakórák idején hatalmas sétát tesznek a környező erdőben, ahol szabad futkározás, játék, és kalandok várják őket. Ide elkíséri az osztályt Rebeka néni mellett Zsolt bácsi, iskolánk iskolaképviselője is.

Pénteken a heti tanítás egy különleges órával, a csendórával ér véget. A történet, amit hallanak az osztálytanítótól, az ünnepkörnek megfelelő tartalmat hordoz, vagy az osztály életében zajló folyamatokat támogatja meg, lelki békét és táplálékot adva az osztálynak. A mese végén csendes, elmélyült rajzolással segítjük a hallottakat átélni és feldolgozni, a gyerekek szabadon, belső képeiket megalkotva rajzolhatnak.

Első osztályban egy órakor van vége a tanításnak. Minden nap egy történet elmesélésével zárul a nap, melyet Rebeka néni köré gyűlve, sámlin ülve hallgatnak meg. Ez a történet egy héten belül naponta ismétlődik, utolsó nap a gyerekek maguk mesélik el (szó szerint) a történetet. A nap végén felteszik szépen a székeiket, rendben hagyják és “tisztaságban” maguk után a termet, majd elbúcsúznak egymástól. Rebeka néni Eszter nénivel, a napközis tanítóval közösen viszi az iskolában ebédelő gyermekeket ebédelni.

Szubjektív beszámoló

siska… a hétfő esti “Waldorf szülők vagyunk- waldorf szülők leszünk” c. rendezvényünkről.

A képen Noel, az én 3 éves kisfiam. A hároméveseknek még így csillog a szeme, aztán változó ütemben, de ahogy felnövünk a csillogás elhalványodik. Felnőttek szemében nagyon ritkán látom, ha mégis, az mindig meghat.

Tegnap „Waldorf szülők vagyunk- waldorf szülők leszünk” címmel kötetlen beszélgetős estet tartottunk az IBS-ben, iskolánk leendő helyszínén.
Jelen voltak „régi motoros” waldorfos szülők, waldorfos diák, leendő tanáraink, mi, alapító szülők és TI, leendő waldorfos szülők.
Mielőtt leírom, mikről beszélgettünk, szeretném megköszönni az élményt.

Nem akarok semmit belemagyarázni, de amit a tekintetekben láttam, az megkönnyebbülés, felszabadulás, remény és életöröm volt.
Ezeket éreztem én is, amikor az első szervezői találkozóra elmentem és tudtam, hogy nem kell többé szorongással gondolnom a gyerekem jövőjére, iskolás éveire. Szülőként eddig még nem éltem át ilyen felszabadító érzést.

És akkor kezdem a végéről.
Egy anyuka megkérdezte tegnap, van- e biztosítékunk arra, hogy ez a suli- bár látja, hogy el fog indulni nagy lendülettel- még évek múlva is lesz.
Saját elmondása szerint teljesen megnyugtatta a válaszom, miszerint semmi kétségem, hogy Noel ebbe az iskolába fog járni, ami leghamarabb 3 év múlva lesz.

Nagyon nehéz minden nap jó szülőnek lenni, de néha csak „elég jó szülőnek” is.
Egy gyermek születésével olyan nézőpontok kerülnek az életünkbe amikre addig talán soha nem gondoltunk, véleményünk sem volt róla és hirtelen, az információ áradatban és a különböző múló nevelési trendek és divatok sokaságában kell eligazodnunk, miközben szüleink, gyerekes barátaink,a szomszéd, a boltos néni és mindenki tudja, hogy kéne jobban csinálnunk.
Zseniális könyv, Kim John Payne „Egyszerűbb gyermekkor” c. könyve, mindenkinek ajánlom aki még nem olvasta. Számomra a legfontosabb üzenete volt, hogy a leírtakat csak akkor tudom megvalósítani, ha létrehozom a saját „egyszerűbb felnőttkoromat”. És ez nehéz.

Tegnap sok szó esett Tv- nézésről, okostelefonokról, internetről és arról, a Waldorf iskola mit vár el a családtól, a szülőktől.
Azt hiszem ennek a helyes megfogalmazása az lenne, „hogyan segíti a Waldorf iskola, Waldorf pedagógia a családokat abban, hogy gyermeküket a neki legmegfelelőbb módon tudják nevelni?”
Hiszen a Waldorf iskola nem azért van, hogy elvárjon valamit. Sem a szülőktől, sem a gyerekektől. Azért van, hogy legjobb tudása szerint segítse őket az útjukon.
A gyermekek útja, hogy minél több dolgot megismerjenek, az életkoruknak megfelelő módszerek segítségével, megtanulják, hogy ők kompetensek a világban, számítanak, tudnak, képesek, sikeresek, küzdenek, elesnek, felállnak…és mindeközben nem halványodik a szemükben a csillogás.
A szülők, felnőttek útja pedig az, hogy ezt nem magányosan kell megtenni.
Számomra a Waldorf közösség egy megtartó erő, egy világítótorony, amitől el lehet távolodni ha az élet, vagy a hétköznapok úgy hozzák, de a legnagyobb távolságból is világít még annyira hogy visszataláljunk hozzá.
Nem várja el a szülőktől, hogy azonnal dobják ki a tv-t, tiltsák meg az internetet, hanem segít abban, hogy az erre való igény belsővé váljon és saját magunkkal szembeni elvárássá alakuljon.
Segít megérteni, miért annyira fontosak ezek a hátárok, korlátok, mert elfelejtjük, én is.
A gyerekek elképesztően rugalmasak, a legtöbb „szokást” mi ragasztjuk rájuk és tartjuk őket benne mert mi sokkal merevebbek vagyunk.
Amikor lecseréltem az okostelefonomat olyanra, ami még fényképezni sem tud Noel megkérdezte, ha nem lehet rajta mesét nézni akkor mit lehet? Mondtam, hogy telefonálni. Bólintott, tudomásul vette és a téma el is volt felejtve. Én meg csak álltam és csodálkoztam.
Sokat vagyok vele itthon egyedül, nehéz megállni hogy sose nézzen mesét, hiszen akkor tudok én is egy kicsit szusszanni…de van hogy észre sem veszem és átesünk a ló túloldalára.
Olyankor azt érzem, pokoli a helyzet, nincs erőm nemet mondani és amikor mégis megteszem újabb meglepetés ér, ő percek alatt túlteszi magát rajta, csinál mást. Kirángatom magam, felállok az internet mellől és én is csinálok valami kétkezi dolgot és jobban érzem magam.
Nem kell azonnal kiforgatni az életünket a négy sarkából, értem, hogy ez sokaknak rémisztő.
Sok pici lépésből, pici erőfeszítésből lesz csak hosszutávú, önazonos és maradandó változás.
De ezeket a piciket minden nap érdemes megtenni.

Ezekkel a személyes dolgokkal csak azt szerettem volna láttatni, hogy leginkább magunkat kell nevelni, nem őket, velük még nincs semmi komoly gond.
Talán mindenki ismeri Vekerdy tanár úr gondolatait, miszerint nem nevelünk, hanem együtt élünk. És ez annyira így van.
Sőt. Ha képesek vagyunk rá és elég nyitottak, mennyit tanulhatunk tőlük!!!
Én, iparművészként sokszor elszégyellem magam, mikor gyerekek munkáit látom, hogy azok milyen frissek, igaziak, van bennük spontaneitás…persze ezt nem lehet erőltetni, mert mi már felnőttünk, nem tudunk visszafelé menni az időben, de tőlük ne vegyük el hogy minél tovább lehessenek gyerekek.

És én ezért döntöttem a Waldorf mellett, mert azt éreztem, az egyetlen hely, ahol erre remény van és az egyetlen hely ahol olyan szülők lesznek a társaim az úton, akiknek ez szintén fontos, így az energiáimat majd nem harcokra és konfliktusokra kell pazarolnom, hanem teremtésre, alkotásra, közös tevékenységre.

Felmerült tegnap az a kérdés is, hogy milyen világnézetet közvetít a gyerekeknek a Waldorf?

Elhangzott válaszként, hogy szigorúan NEM közvetít semmilyen vallási, antropológiai, antropozófiai nézetet és ideológiát, egyszerűen azt közvetíti, hogy a világ jó és érdemes benne élni, tenni, felnőni.
A szülőknek pedig szerintem azt közvetíti, hogy nagyon is érdemes erre a világra gyermeket szülni és őket ( és velük együtt újra magunkat is ) szeretetben felnevelni.
Bőhm-Siska Mariann

„Merjek váltani?”

Csörgő Andrea, a Közép-Budai Waldorf Iskola egyik alapító szülője többször váltott oktatási intézményt a gyermekeivel. Úgy gondolja, soha nem szabad feladni a keresést és merni kell váltani, ha muszáj. Most a KBWI-be jelentkeznek.

Miért merült fel egyáltalán az iskolaváltás gondolata benned?

Az első intézményváltásunk ovis korban volt a nagyobb fiaimmal. Sajnos olyan fizikai atrocitás érte őket, ami miatt egyértelmű volt a váltás szükségessége.

Ezzel együtt nagyon felkészületlenül ért, amikor a legidősebb fiammal első osztályban kezdődtek a problémák. Egyfelől, mivel magam is pedagógus vagyok, érzékeltem, hogy nem teljesen úgy tanítanak, mint ahogyan azt én a főiskolán tanultam, vagy amit követendőnek tartanék. Másfelől mégis hatott rám a pedagógusoknak az a vádló hozzáállása, hogy a gyerekkel van probléma: nem figyel, beszél, nem végzi el a feladatait fegyelmezetten. Magam is elbizonytalanodtam, kutattam az internetet, felismerni véltem különböző rendellenességeket rajta, beismertem magam előtt is, hogy tényleg nem könnyű vele szülőként sem, míg végül nevelési tanácsadóhoz fordultam. Itt, természetesen, nem találtak semmilyen nehezítettséget. A vizsgálatok kiértékelése után a nevelési tanácsadó vezetője megfogta a vállamat, és azt mondta: Tessék erről a gyerekről leszállni, anyuka!

Ez volt az a pont, amikor megértettem, nem vele, velünk van a probléma, hanem azzal a környezettel, módszerrel, ami körülveszi őt az iskolában.

Voltak-e kétségeid, vagy biztos voltál benne, hogy a váltás jó megoldás lesz?

Természetesen voltak kétségeim. Leginkább amiatt aggódtam, hogy szabad-e beleavatkoznom a társas kapcsolataiba, és elszakítani őt a barátaitól, az osztálytársaktól. A pedagógusaihoz is ragaszkodott, ő nem érezte, vagy csak nem akarta tudomásul venni, hogy nem bánnak vele jól. Ebben a korban még a tanító néni a minden, előbb hiszi el a kisgyermek magáról, hogy ő rossz, mint kételkedjen a pedagógus szavában (sajnos).

Mivel alig több mint egy év van ő és az öccse között, ezért sosem volt nagyon bandázós, főleg a testvérével (testvéreivel) játszott, illetve más baráti családok gyermekeivel. Ezért aztán bíztunk abban, hogy az elszakadás az osztálytársaktól nem fogja olyan érzékenyen érinteni, ami be is igazolódott. Hamar szerzett pajtásokat az új osztályban.

Mit szólt a gyermeked? Mennyire vontátok be őt ebbe a döntésbe?

Beszéltünk erről, de igyekeztünk nem központi kérdést csinálni belőle. Már az nehéz volt, mikor a nevelési tanácsadóba jártunk, hiszen figyelni kellett rá, hogy ne érezze, vele valami baj van, vagy hogy ő beteg. A váltást valahogy úgy mondtuk el neki, hogy igyekeztünk azt hangsúlyozni, mi tudjuk, hogy ő ügyes, okos kisfiú, és hogy úgy gondoljuk, egy másik osztályban jobban megbecsülik majd a képességeit is. Tettük ezt óriási magabiztosságot sugallva, holott persze tele voltunk aggodalommal.

Hogyan találtál megfelelő intézményt?

Ez volt a legnehezebb feladat. Szerettük volna már ekkor Waldorf iskolába átvinni őt, de sajnos nem sikerült, már akkor túl nagy volt az érdeklődés az induló osztályokban. Ezért aztán esélytelen volt másodikba bekerülni. Végül másik állami iskolába vittük, ahol egy barátunk tanított, tőle kaptunk információkat.

A legidősebb fiam ma már 16 éves, középiskolás egy alternatív pedagógiájú gimnáziumban, ahol nagyon jól érzi magát.

Sajnos az élet úgy hozta, hogy több fiammal is kénytelenek voltunk iskolát váltani, és sosem sikerült Waldorf iskolába bekerülnünk. Amit viszont egészen biztosan profitáltunk ebből mi szülők és a fiaink is, hogy merni kell változtatni, ha valami nem elfogadható. Attól, hogy többször is kellett „elölről” kezdeni, új közösségbe illeszkedni, barátokat szerezni, magabiztosak, kezdeményezők és erősek lettek. Tudom, hogy nem kell féltenem őket az életnek ezen a területén. Bár nem minden változásról tudható előre, hogy pozitív lesz, megtapasztalták (megtapasztaltuk), hogy hinni kell magukban, a szüleik, a családjuk mellettük áll. Bízni kell abban, hogy jóra fordulnak a dolgok. De ezért tenni is kell.

Miért jelentkeztetek most a Közép-budai Waldorf Iskolába?

Mert végre szeretnénk azt megadni a negyedik gyermekünknek, amit a nagyobbaknak nem sikerült (és egyben magunknak, szülőként is): a nyugodt, de mégis izgalmas felfedezésekkel teli, elfogadó környezetet, amiben életkorának, képességeinek megfelelően fejlődhet. Tudjuk, hogy ehhez egy új iskola alapítása adhat lehetőséget, amihez hajlandóak vagyunk munkával, támogatással is aktívan hozzájárulni.