„Az én munkám, hogy szeressem a gyerekeket!”

Nagy odafigyeléssel tartja a határokat. Barta Marianna Manna, a Közép-budai Waldorf Iskola extra lesson tanára.

barta marianna

– Marianna, mi a te munkád az iskolában?

Szeretem a gyerekeket!

– Bővebben?

Azoknak a gyerekeknek segítek, akiknek tanulási vagy szociális nehézségük van (ő löki ki a társait, vagy őt lökik ki; ő csúfol, vagy őt csúfolják). Hogy a tízet hogy osztja, az mindegy, de nem ugrálhat az asztalon, mert azzal másokat zavar. Tartom a határokat, ami a szabadság mellett kell a gyerekeknek.

Fontos, hogy nálam, velem nem csak azokkal dolgozok, akiknél “ég a ház”, mert sokszor így nem figyelünk azokra a gyerekekre, akik “jól elvannak”. Nem jön hozzám automatikusan az a tanuló, akinek válnak a szülei. Akkor jön hozzám, ha ez a gyermek egész nap a sarokban ül. Igyekszem ezért minden apró változásra odafigyelni. Minden fél év elején hospitálok az osztályokban, felmérem a gyerekeket, de az osztálytanító és a szülő is javasolhatja, hogy jöjjön hozzám játszani. Mindig az egyensúly helyreállítása a cél, lehet tanulási nehézsége, de érezheti csak simán rosszul magát.

– Mindig is Waldorf-elkötelezett voltál?

Ha onnan kezdjük, gyerekkoromban mindig sérült gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, de miskolci vagyok, a Pető Intézet messze volt. Ott kezdtem a Waldorf pályafutásomat, hogy óvónő voltam egy hagyományos oviban, és nagyon nem tetszett az az óvodai rendszer. Nem lehetett kivinni őket eleget a szabadra, nem a gyerekek szempontjai voltak az elsők. Olyan apróságok, hogy nem kérdezték meg, hogy a főzelék tetejére tegyék a feltétet vagy mellé, mert sokszor ennyin múlik, hogy egy óvodás nem eszi meg. A felnőttnek ez egy apróság, de a gyereknek ez az élete.

És amikor jött az én gyerekem, akkor döntöttem úgy, hogy ebből elég, eddig bírtam. Ekkor elkezdtünk Pécsett (ahova közben költöztem) egy Waldorf óvodát csinálni, régi “nagy nevekkel”, de két év után sem kaptunk a helyi önkormányzattól segítséget. Felköltöztünk hát Nagykovácsiba, hogy a solymári Waldorf oviba tudjunk járni, én pedig közben elvégeztem a Waldorf óvónői képzést. Jöttek a gyerekek, és közben elkezdtem kineziológiát tanulni, és azt is megcsináltam professzionális szintig. Amikor már nem bírtuk az utazást, Nagykovácsiból Solymárra költöztünk, majd amikor a legkisebb lányom is ovis lett, Óbudára hívtak tanítani, ahol 11 évig dolgoztam.

Azt, hogy a Waldorfot miért éreztem magaménak, talán megmagyarázza egy rövid történet. Egy holland Waldorf osztálytanító mesélte egy kislányról: “Nem az ő helyesírása volt a legjobb az osztályban, de ha valaki otthon felejtette az uzsonnáját, mindig ő volt az első aki a sajátját megosztotta.” Ez a fajta rátekintés a gyermekekre, ez a LÁTÁS, ami a szívemhez, lelkemhez közel áll.

Ahogy ez a gondolat is nagyon meghatározó volt számomra: “Jöttünk valahonnan, most itt vagyunk hetven-nyolcvan évig, majd megyünk valahová.” Mivel 17 éves korom óta jógázom, értettem ennek a mondatnak az igazát.

– Hogy lettél extra lesson tanár?

A kineziológia után jött az extra lesson képzés, az első évfolyam volt, amibe beszálltam, még mi halásztuk össze a tanárokat. Ez egyébként nem német, hanem angol kezdeményezés a Waldorf pedagógián belül. Az extra lesson alapelvei megegyeznek a Waldorf iskolák szellemi megközelítésével. Emberképe, az éter, asztrál, ÉN és a fizikai test összehangolása. A hármas tagozódás: gondolkodás, érzés, akarat egyensúlyának megteremtése.

A tanulásban a képességeknek készségekké kell válniuk. A tanulási nehézségeknél legtöbbször a csecsemőkori mozgásmintákhoz, nagy mozgásokhoz, csecsemőkori reflexek leépítéséig nyúlunk vissza. Innen megsegítve – a mozgásgyakorlatok által – erősödik pl. a bal/jobb agyfélteke integrációja, az egyoldali dominancia, a statikus egyensúly, melyek mind a könnyebb tanulást segítik. Van, akinél ez a folyamat fél év, de van, akinél kettő.

– Miért épp az extra lessont választottad a többi irány közül, amit kitanultál?

Mert ebben minden benne van! Az egész piciktől a nagyokig lehet segíteni vele. Bejön elsősként, még bekötöd a cipőjét, megtörlöd az orrát, majd gimisként elengeded a kezét.

– Mit tanultál az extra lessonből?

Hogy hogyan lehet egy gyerekről együtt gondolkodni, ítéletmentesen.

– Miért szavaztál bizalmat egy induló iskolának?

Pedig én már nem is akartam iskolában dolgozni! Otthon ugye felnőttekkel dolgozom, pihenni szerettem volna kicsit. De Zsolt személye garancia volt, vele kilenc évet dolgoztam együtt Óbudán. Végigkísértem egy osztályát, láttam, hogy tanít, mit képvisel, én pedig mindig vittem oda egy kis „anyaszagot”.

Itt próbálok képviselni egyfajta Waldorf minőséget. Kevesebben vagyunk tanárok, így jobban tudunk egymásra hangolódni. De egyre bővül a tanári kollégium, és bár mindenki hozza az egyéni szabadságát, emellett hozza a Waldorf pedagógia iránti alázatát is, és így egyre könnyebbülnek a terhek, feladatok.

(Barta Mariannával Hermann Irén beszélgetett.)