Szubjektív beszámoló

siska… a hétfő esti “Waldorf szülők vagyunk- waldorf szülők leszünk” c. rendezvényünkről.

A képen Noel, az én 3 éves kisfiam. A hároméveseknek még így csillog a szeme, aztán változó ütemben, de ahogy felnövünk a csillogás elhalványodik. Felnőttek szemében nagyon ritkán látom, ha mégis, az mindig meghat.

Tegnap „Waldorf szülők vagyunk- waldorf szülők leszünk” címmel kötetlen beszélgetős estet tartottunk az IBS-ben, iskolánk leendő helyszínén.
Jelen voltak „régi motoros” waldorfos szülők, waldorfos diák, leendő tanáraink, mi, alapító szülők és TI, leendő waldorfos szülők.
Mielőtt leírom, mikről beszélgettünk, szeretném megköszönni az élményt.

Nem akarok semmit belemagyarázni, de amit a tekintetekben láttam, az megkönnyebbülés, felszabadulás, remény és életöröm volt.
Ezeket éreztem én is, amikor az első szervezői találkozóra elmentem és tudtam, hogy nem kell többé szorongással gondolnom a gyerekem jövőjére, iskolás éveire. Szülőként eddig még nem éltem át ilyen felszabadító érzést.

És akkor kezdem a végéről.
Egy anyuka megkérdezte tegnap, van- e biztosítékunk arra, hogy ez a suli- bár látja, hogy el fog indulni nagy lendülettel- még évek múlva is lesz.
Saját elmondása szerint teljesen megnyugtatta a válaszom, miszerint semmi kétségem, hogy Noel ebbe az iskolába fog járni, ami leghamarabb 3 év múlva lesz.

Nagyon nehéz minden nap jó szülőnek lenni, de néha csak „elég jó szülőnek” is.
Egy gyermek születésével olyan nézőpontok kerülnek az életünkbe amikre addig talán soha nem gondoltunk, véleményünk sem volt róla és hirtelen, az információ áradatban és a különböző múló nevelési trendek és divatok sokaságában kell eligazodnunk, miközben szüleink, gyerekes barátaink,a szomszéd, a boltos néni és mindenki tudja, hogy kéne jobban csinálnunk.
Zseniális könyv, Kim John Payne „Egyszerűbb gyermekkor” c. könyve, mindenkinek ajánlom aki még nem olvasta. Számomra a legfontosabb üzenete volt, hogy a leírtakat csak akkor tudom megvalósítani, ha létrehozom a saját „egyszerűbb felnőttkoromat”. És ez nehéz.

Tegnap sok szó esett Tv- nézésről, okostelefonokról, internetről és arról, a Waldorf iskola mit vár el a családtól, a szülőktől.
Azt hiszem ennek a helyes megfogalmazása az lenne, „hogyan segíti a Waldorf iskola, Waldorf pedagógia a családokat abban, hogy gyermeküket a neki legmegfelelőbb módon tudják nevelni?”
Hiszen a Waldorf iskola nem azért van, hogy elvárjon valamit. Sem a szülőktől, sem a gyerekektől. Azért van, hogy legjobb tudása szerint segítse őket az útjukon.
A gyermekek útja, hogy minél több dolgot megismerjenek, az életkoruknak megfelelő módszerek segítségével, megtanulják, hogy ők kompetensek a világban, számítanak, tudnak, képesek, sikeresek, küzdenek, elesnek, felállnak…és mindeközben nem halványodik a szemükben a csillogás.
A szülők, felnőttek útja pedig az, hogy ezt nem magányosan kell megtenni.
Számomra a Waldorf közösség egy megtartó erő, egy világítótorony, amitől el lehet távolodni ha az élet, vagy a hétköznapok úgy hozzák, de a legnagyobb távolságból is világít még annyira hogy visszataláljunk hozzá.
Nem várja el a szülőktől, hogy azonnal dobják ki a tv-t, tiltsák meg az internetet, hanem segít abban, hogy az erre való igény belsővé váljon és saját magunkkal szembeni elvárássá alakuljon.
Segít megérteni, miért annyira fontosak ezek a hátárok, korlátok, mert elfelejtjük, én is.
A gyerekek elképesztően rugalmasak, a legtöbb „szokást” mi ragasztjuk rájuk és tartjuk őket benne mert mi sokkal merevebbek vagyunk.
Amikor lecseréltem az okostelefonomat olyanra, ami még fényképezni sem tud Noel megkérdezte, ha nem lehet rajta mesét nézni akkor mit lehet? Mondtam, hogy telefonálni. Bólintott, tudomásul vette és a téma el is volt felejtve. Én meg csak álltam és csodálkoztam.
Sokat vagyok vele itthon egyedül, nehéz megállni hogy sose nézzen mesét, hiszen akkor tudok én is egy kicsit szusszanni…de van hogy észre sem veszem és átesünk a ló túloldalára.
Olyankor azt érzem, pokoli a helyzet, nincs erőm nemet mondani és amikor mégis megteszem újabb meglepetés ér, ő percek alatt túlteszi magát rajta, csinál mást. Kirángatom magam, felállok az internet mellől és én is csinálok valami kétkezi dolgot és jobban érzem magam.
Nem kell azonnal kiforgatni az életünket a négy sarkából, értem, hogy ez sokaknak rémisztő.
Sok pici lépésből, pici erőfeszítésből lesz csak hosszutávú, önazonos és maradandó változás.
De ezeket a piciket minden nap érdemes megtenni.

Ezekkel a személyes dolgokkal csak azt szerettem volna láttatni, hogy leginkább magunkat kell nevelni, nem őket, velük még nincs semmi komoly gond.
Talán mindenki ismeri Vekerdy tanár úr gondolatait, miszerint nem nevelünk, hanem együtt élünk. És ez annyira így van.
Sőt. Ha képesek vagyunk rá és elég nyitottak, mennyit tanulhatunk tőlük!!!
Én, iparművészként sokszor elszégyellem magam, mikor gyerekek munkáit látom, hogy azok milyen frissek, igaziak, van bennük spontaneitás…persze ezt nem lehet erőltetni, mert mi már felnőttünk, nem tudunk visszafelé menni az időben, de tőlük ne vegyük el hogy minél tovább lehessenek gyerekek.

És én ezért döntöttem a Waldorf mellett, mert azt éreztem, az egyetlen hely, ahol erre remény van és az egyetlen hely ahol olyan szülők lesznek a társaim az úton, akiknek ez szintén fontos, így az energiáimat majd nem harcokra és konfliktusokra kell pazarolnom, hanem teremtésre, alkotásra, közös tevékenységre.

Felmerült tegnap az a kérdés is, hogy milyen világnézetet közvetít a gyerekeknek a Waldorf?

Elhangzott válaszként, hogy szigorúan NEM közvetít semmilyen vallási, antropológiai, antropozófiai nézetet és ideológiát, egyszerűen azt közvetíti, hogy a világ jó és érdemes benne élni, tenni, felnőni.
A szülőknek pedig szerintem azt közvetíti, hogy nagyon is érdemes erre a világra gyermeket szülni és őket ( és velük együtt újra magunkat is ) szeretetben felnevelni.
Bőhm-Siska Mariann