„Merjek váltani?”

Csörgő Andrea, a Közép-Budai Waldorf Iskola egyik alapító szülője többször váltott oktatási intézményt a gyermekeivel. Úgy gondolja, soha nem szabad feladni a keresést és merni kell váltani, ha muszáj. Most a KBWI-be jelentkeznek.

Miért merült fel egyáltalán az iskolaváltás gondolata benned?

Az első intézményváltásunk ovis korban volt a nagyobb fiaimmal. Sajnos olyan fizikai atrocitás érte őket, ami miatt egyértelmű volt a váltás szükségessége.

Ezzel együtt nagyon felkészületlenül ért, amikor a legidősebb fiammal első osztályban kezdődtek a problémák. Egyfelől, mivel magam is pedagógus vagyok, érzékeltem, hogy nem teljesen úgy tanítanak, mint ahogyan azt én a főiskolán tanultam, vagy amit követendőnek tartanék. Másfelől mégis hatott rám a pedagógusoknak az a vádló hozzáállása, hogy a gyerekkel van probléma: nem figyel, beszél, nem végzi el a feladatait fegyelmezetten. Magam is elbizonytalanodtam, kutattam az internetet, felismerni véltem különböző rendellenességeket rajta, beismertem magam előtt is, hogy tényleg nem könnyű vele szülőként sem, míg végül nevelési tanácsadóhoz fordultam. Itt, természetesen, nem találtak semmilyen nehezítettséget. A vizsgálatok kiértékelése után a nevelési tanácsadó vezetője megfogta a vállamat, és azt mondta: Tessék erről a gyerekről leszállni, anyuka!

Ez volt az a pont, amikor megértettem, nem vele, velünk van a probléma, hanem azzal a környezettel, módszerrel, ami körülveszi őt az iskolában.

Voltak-e kétségeid, vagy biztos voltál benne, hogy a váltás jó megoldás lesz?

Természetesen voltak kétségeim. Leginkább amiatt aggódtam, hogy szabad-e beleavatkoznom a társas kapcsolataiba, és elszakítani őt a barátaitól, az osztálytársaktól. A pedagógusaihoz is ragaszkodott, ő nem érezte, vagy csak nem akarta tudomásul venni, hogy nem bánnak vele jól. Ebben a korban még a tanító néni a minden, előbb hiszi el a kisgyermek magáról, hogy ő rossz, mint kételkedjen a pedagógus szavában (sajnos).

Mivel alig több mint egy év van ő és az öccse között, ezért sosem volt nagyon bandázós, főleg a testvérével (testvéreivel) játszott, illetve más baráti családok gyermekeivel. Ezért aztán bíztunk abban, hogy az elszakadás az osztálytársaktól nem fogja olyan érzékenyen érinteni, ami be is igazolódott. Hamar szerzett pajtásokat az új osztályban.

Mit szólt a gyermeked? Mennyire vontátok be őt ebbe a döntésbe?

Beszéltünk erről, de igyekeztünk nem központi kérdést csinálni belőle. Már az nehéz volt, mikor a nevelési tanácsadóba jártunk, hiszen figyelni kellett rá, hogy ne érezze, vele valami baj van, vagy hogy ő beteg. A váltást valahogy úgy mondtuk el neki, hogy igyekeztünk azt hangsúlyozni, mi tudjuk, hogy ő ügyes, okos kisfiú, és hogy úgy gondoljuk, egy másik osztályban jobban megbecsülik majd a képességeit is. Tettük ezt óriási magabiztosságot sugallva, holott persze tele voltunk aggodalommal.

Hogyan találtál megfelelő intézményt?

Ez volt a legnehezebb feladat. Szerettük volna már ekkor Waldorf iskolába átvinni őt, de sajnos nem sikerült, már akkor túl nagy volt az érdeklődés az induló osztályokban. Ezért aztán esélytelen volt másodikba bekerülni. Végül másik állami iskolába vittük, ahol egy barátunk tanított, tőle kaptunk információkat.

A legidősebb fiam ma már 16 éves, középiskolás egy alternatív pedagógiájú gimnáziumban, ahol nagyon jól érzi magát.

Sajnos az élet úgy hozta, hogy több fiammal is kénytelenek voltunk iskolát váltani, és sosem sikerült Waldorf iskolába bekerülnünk. Amit viszont egészen biztosan profitáltunk ebből mi szülők és a fiaink is, hogy merni kell változtatni, ha valami nem elfogadható. Attól, hogy többször is kellett „elölről” kezdeni, új közösségbe illeszkedni, barátokat szerezni, magabiztosak, kezdeményezők és erősek lettek. Tudom, hogy nem kell féltenem őket az életnek ezen a területén. Bár nem minden változásról tudható előre, hogy pozitív lesz, megtapasztalták (megtapasztaltuk), hogy hinni kell magukban, a szüleik, a családjuk mellettük áll. Bízni kell abban, hogy jóra fordulnak a dolgok. De ezért tenni is kell.

Miért jelentkeztetek most a Közép-budai Waldorf Iskolába?

Mert végre szeretnénk azt megadni a negyedik gyermekünknek, amit a nagyobbaknak nem sikerült (és egyben magunknak, szülőként is): a nyugodt, de mégis izgalmas felfedezésekkel teli, elfogadó környezetet, amiben életkorának, képességeinek megfelelően fejlődhet. Tudjuk, hogy ehhez egy új iskola alapítása adhat lehetőséget, amihez hajlandóak vagyunk munkával, támogatással is aktívan hozzájárulni.